Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával.

“Amíg valaki az élők sorában van, haza kell mennie, mert várják haza, mert nem lehet, hogy nem otthon ünnepli valaki az ünnepeket, aki elment, akkor is, ha neki viszont minden erőfeszítése arról szól, hogy megérkezzen egy másik tájba, egy másik házba, egy bérház negyedik emeletén egy parányi lakásba – nem hagyhatja egyedül az anyját az ünnepekre.”

Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit

„Zseni volt, legalább akkora, mint Einstein. Csakhogy ő nem kapott Nobel-díjat, és egyetlen fényképfelvétel nem maradt róla, de nem azért, mert akkoriban még nem volt sem Nobel-díj, sem fényképezőgép.”

SPIRÓ GYÖRGY új könyve egy hosszabb és két rövidebb esszét tartalmaz, amelyek felfűzhetők az 1969-1989-2019-es évszámokra.

A személyesben megjelenik a másik apró részletekben, élesen, tisztán, felejthetetlenül. A személytelen olyan, mint egy álarcosbál, izgalmas, de furcsán üres és jelentéktelen.