Az ősök útja és az istenek útja, Hamvas Béla életművének egyik legradikálisabb magyar tárgyú írása, 1943 márciusában született. Egyetlen fennmaradt gépiratos példányát Demény János őrizte meg.
Ha az irodalomtörténeti áttekintések hagyományos kereteit nem feszítené szét, akkor illeszkedne Hamvas írásainak következetesen végigvitt sorába:
Irodalmunk legújabb irányai (1919), Fiatal magyar irodalom (1925), Az új erdélyi irodalom (1932), Szellemi törekvések a magyar irodalomban (1900–1935) (1936) és tovább. De a magyar irodalomtörténet itt „csak ürügy lesz”: „az irodalomtörténetek esete csak példa és valójában szociális, gazdasági, vallásos, társadalmi és világszemléleti eszmékről van szó”.
Mi történt volna, ha megjelenhet Az ősök útja és az istenek útja 1943-ban, megírása nehéz történelmi pillanatában? Hangja talán mélyen időszerű lesz, és önvizsgálatra hív? Az őszinte szembenézés a magyarság legfontosabb sorskérdéseivel elutasításra talál? Első megjelenésekor, 1999-ben, nem kapott különösebb figyelmet. Hogyan is lehetett volna komolyan venni, ha a közreadók
például nem hallottak soha Arany János Kozmopolita költészetéről, egyebek mellett? Nem kell-e legalább olyan mélységig ismernünk a magyar történelmet, mint a szerző, ahhoz, hogy megértsük a nagyesszé bonyolult és sokrétű összefüggéseit? Hajtogathatjuk-e a mű elolvasása után továbbra is a közhelyet, hogy Hamvas Béla nem szerette, vagy akár csak mellőzte volna a magyar kultúrát?
„Senki azt, hogy itt tényleg aktív vallásos megnyilatkozásról van szó, nem értette volna meg és kevesen lesznek, akik megértik” – írja Hamvas Béla. Lehet-e a mű, ami korát megelőzte, immár örökre aktuális?”
Várhegyi Miklós
